Igemegmondás helyett

Nekem te ne prédikálj. Erkölcsprédikációt tartott. Egy órán keresztül hallgattam anyám prédikációját a felelősségről. Bort iszik és vizet prédikál.

A prédikációnak a közgondolkodásban jócskán vannak negatív felhangjai. Gyakran az erkölcsi felsőbbrendűség és a kioktatás szinonimája. A hétköznapi önjelölt prédikátorok előszeretettel hirdetik erkölcsi meglátásaikat, és szívesen állnak be az ítéletosztó szerepébe. Gyakran egy nyilvános politikai beszéd is prédikáció-jellegű, sőt, egyre elterjedtebb, hogy különböző világi előadók nem-vallási alapon állva kifejezetten prédikáció-jellegű előadásokat mondanak, amire meglepően nagy a kereslet. Ha nagyon profanizáljuk a „prédikáció” szót, és a fenti közgondolkodásban használt értelmében próbáljuk definiálni, akkor azt mondhatjuk, hogy a prédikáció olyan beszéd, ami elveket fogalmaz meg arra nézve, hogy mit gondoljunk és hogyan éljünk. Ebben az értelemben valóban nekem is „prédikálnak” a gyülekezet tagjai, amikor kéretlenül ugyan, de elmondják, hogy mit hogyan kellene csinálnom, vagy nem csinálnom. Ebben az értelemben valóban gyakran tartunk egymásnak „erkölcsprédikációt” és tesszük helyre egymást viselkedésünket illetően.

Nem csak a lelkész prédikál. Mindenki prédikál, aki hangoztatja elveit, vagy megpróbálja az akár vallási alapon álló, akár más alapon álló elveit másokra nézve kötelezővé tenni. A legerőszakosabb prédikátorok nem a lelkészek, hanem azok az emberek, akiket erős meggyőződés jellemez abban, hogy másoknak meglátásaik szerint kellene élniük. Ezek a meglátások lehetnek akár igen hajmeresztőek is, és még hajmeresztőbb lehet az a magabiztosság, amivel képviselve vannak ezek a meglátások. Megtörtént, hogy elgondolkodtam, hogy én vajon miért nem vagyok ennyire magabiztos „prédikátor”?

A magyar szó kifejezőbb, és szerintem egyben finomabb, árnyaltabb képet ad a prédikáció műfajáról, és ugyanakkor zavarba-ejtőbb is. Az igehirdetés. Hirdet valamit az igehirdető, és amit hirdet, kihirdet, kimond, az nem a sajátja, hanem „Isten Igéje”. Ez egy darázsfészek mind a lelkészek között, mint a gyülekezet tagjai körében. Ugyanis miközben szentül valljuk, hogy „az igehirdetés Isten Igéjének hirdetése”, valójában ez a mondat leggyakrabban (különösen egymást kritizálva) ezt jelenti, hogy annak kellene lennie. Ha kicsit is őszinték akarunk lenni magunkkal, tudjuk (ha csak nem vagyok reménytelenül önhittek, vagy naivak), hogy az igehirdetésünk nagyon is a miénk. Ahány lelkész, annyi „Ige” van. És ahány hallgató, annyi „Ige”. Szerintem ez „igei”. Ha nem az lenne, nem lenne négy evangélium, és nem lenne hatvanhat könyve a Bibliának. És ha nem így lenne, nem lenne szükségünk arra, hogy immáron kétezer éve több milliárd alkalommal újra és újra nekifussunk annak, hogy megértsük, mit is mond az amúgy örök igazságokat tartalmazó „Ige” a jelenben számunkra. Legtöbbször kapirgálunk, és jó, ha ezzel tisztában vagyunk.

Az igehirdető nehéz helyzetben van. Ha túl direkt vagyok – és ennek hatalmas a piaca – az igehirdetésem kontraproduktív, és ahelyett, hogy hirdetnék valamit az általános hallgatónak, megmondok valamit, és a kettő között nagy különbség van. Valamit hirdetni azt jelenti, hogy valamiből megértek egy hirdetésre méltó üzenetet, és azt közre bocsátom. Ez az evangéliumhirdetés lényege: hogy kihirdetem, és a meghallást, vagy a megértést azokra bízom, akik hallgatják. A megmondás más. A megmondásnál a figyelem középpontjában az áll, akinek megmondom. És az, amit megmondok. Tehát nem a forrás, amiből merítve hirdetek, hanem az, akinek akarok valamit megmondani. Így ismerünk különösen a protestáns igehirdetés-történetből (és persze, saját tapasztalatainkból is) jócskán kirohanásokat valami ellen, és „erkölcsi tanításokat” arról, hogy a hallgatónak mit nem kellene csinálnia, és mit kellene csinálnia. A tapasztalat viszont az, hogy visszatérjünk a köznapi nyelvhez, hogy ezeknek a kirohanásoknak falra-hányt borsó jellege van. Ráadásul amikor jól-megmondjuk, mit kell gondolni, a magabiztosabb hallgatók továbbmenvén másoknak mondják majd jól-meg, mit kell gondolni. De a hatatás elmarad, illetve mivel erőszakosság jellemzi ezt a beszédmódot, másokból ellenállást vált ki, és pont azért nem teszik, vagy épp az ellenkező módon cselekszenek. Mint a gyerekek, de ilyenek vagyunk mindannyian. Nem kell ehhez pszichológusnak lenni, hogy megértsük.

John Stott a gyülekezet hitének felnőtté-válásáról beszélve, és arról gondolkodva, hogy ezt hogyan segítheti elő az igehirdetésünk, a non-direktív módszerről beszél. A non-direktív módszer egyik leglényegibb eleme az, hogy nem egy én mondja meg egy tenek, hogy „mit mond neked Isten”, nem is egy én beszél arról, hogy „mit mondott nekem Isten”, hanem a prédikációban, ahogyan kibontunk egy textust, hozzásegítjük a hallgatót ahhoz, hogy az Ige benne a Szentlélek munkája által, ami szintén benne zajlik, felismerhesse, hogy mit mond neki Isten. Ez sok hallgató számára rendkívül frusztráló lehet, mert nem mondja meg az igehirdetés, hogy mit mond neki Isten, azaz nem mondja meg az igehirdető, hogy mit kellene megértenie, ha hagynák neki. A valóságban arról van szó, hogy a hangsúlynak (és egyben a felelősségnek) a hallgatóhoz érkező üzenetre kell áthelyeződnie a hallgatóban. Ez azt jelenti, hogy a hallgatónak felelősséget kell vállalnia azért, hogy „mondott-e neki valamit a prédikáció”. Az a tapasztalatom, hogy ennek a módszernek a gyakorlása mind a hallgatóimat, mind engem kemény munka elé állít. Én azzal küzdök, hogy ne mondjam meg, a hallgató meg azzal, hogy nem mondják meg.

Három különböző szemléletű tanár tanított arra, hogy mi is az igehirdetés. Egyikőjük emlékezetes intést adott, amikor egy adott lelkész „semmitmondó igehirdetésére” panaszkodtunk. Azt mondta: olyan nincs, hogy egy igehirdetés semmit nem mondott. Mert ha az igehirdetés maga nem is mondott semmit, az Ige akkor is elém került, és én elgondolkodhatom azon, hogy ha a lelkész igehirdetése nem mondott nekem semmit, akkor mit is mond nekem az az Ige, amiről a lelkész nekem nem mondott semmit? Azt hiszem, ez a hallgató felelőssége. Pedig ez a tanárom igencsak kritikus volt a lelkészek igehirdetéseivel kapcsolatosan.

A kívánatos cél az, hogy igehirdetőként leginkább egy híd szerepét töltsem be az Ige és a megszólítottság igényével ott-lévő hallgató között. Ez komoly kihívás, és gyakran emberfeletti erőfeszítést igényel a helyes arányok megtalálását tekintve. De abban a reményben tesszük, hogy talán így nem akadályozói, hanem elősegítői leszünk hallgatóink hite felnövekedésének.