Hívásazonosító

Elhívás vagy önfejűség? Hivatás vagy megfelelés?

Az elhívással foglalkozó gondolkodók (köztük teológusok és világi gondolkodók egyaránt) nagyon hasonló kettősségben írják le, hogy tulajdonképpen hogyan jön létre az elhívás.

Os Guinness, Az elhívás című könyvét olvasva értettem meg, hogy bár nagyon meggyőzően érvel amellett, hogy ha nincs elhívó, nincs értelme elhívásról beszélni, de ez csupán Os Guinness és a gondolkodók egy részének álláspontja. A könyvben felsorakoztatott példák a hivatástudat érvényesülésére legalább annyira ellenpéldaként is szolgálhatnának arra, hogy milyen veszélyeket rejt magában, amikor megingathatatlan meggyőződéssel hiszek abban, hogy engem arra, amit teszek, Isten hívott el. Amióta elindultam a lelkésszé válás útján, végigkísért ez a téma, és a „nem akarok lelkész lenni”, az „én nem vagyok alkalmas arra, hogy lelkész legyek”, egészen odáig, hogy „nekem nincsen lelkészi elhívásom”, mindenféle szakaszt végigjártam, és egyben végig is gondoltam. Arra a felismerésre jutottam, akár feltételezzük (vagy hisszük), hogy Isten hívott el bennünket valamire, tehát, hogy van egy isteni személy az elhívásunk mögött, akár nem, nem kerülhető meg az egyéni felelősség, vagy személyes felelősség kérdése és egyben ebben is találtam meg az elhívás problémájának lényegét.

A látszólag megingathatatlan hivatástudat, ami erős hitet jelent abban, hogy amit csinálok, arra engem Isten hívott el, alkalmas az egyéni vagy személyes felelősség teljes figyelmen kívül hagyására. Ennek van egy másik véglete, és azt hiszem, én inkább ebben a pólusban billegtem egész életemben, ez a véglet pedig az, hogy az elhívásomat illető szkepszis mélyén a felelősség hatalmas terhe húzódik meg. Hogy végső soron akár van egy Isten, aki elhívott (bárminek is az égvilágon), akár nem, ennek a formát-öltésében, vagy megformázásában személyes felelősség terhel. Hogy az elhívás betöltésében, abban, hogy hogyan ölt testet ez az elhívás, ha úgy tetszik, magamra vagyok hagyva, vagy teljesen egyedül vagyok. A hivatás ezen szakaszának a felnőttség lehetne a szinonimája, ez azt jelenti, hogy Isten van, nem kétséges, de nem cselekszik helyettem, nem ment meg a következményektől, nem szabadít ki a felelősség terhe alól, ezt nekem kell megtanulnom hordozni, mert ez a hivatásomban való érésem folyamatához tartozik.

Amikor a hivatást Istentől valónak hisszük, de annak megformázásáért nem vállaljuk az egyéni vagy személyes felelősséget, légyegében élünk egy felhatalmazással, amit „Isten adott”, de a felhatalmazással járó felelősséget Istennél felejtjük. Így az történik, hogy tetteim megkérdőjelezhetetlenek, akár kritizálhatatlanok is, hiszen amikor én ezt teszem, vagy valaki más ezt teszi, „Istennel kerül szembe”. Ez a hivatásidentitás-értelmezés nagyon elterjedt a lelkészek között, és mindig is elterjedt volt. Talán nem annyira arról van itt szó, hogy melyik a jó, vagy a rossz, hanem sokkal inkább az adott elhívás-értelmezés veszélyeivel érdemes tisztában lennünk. Mindig, ha nem is irigységgel, de tisztelettel, vagy csodálattal voltam azok felé, akiknek nagyon erős elhívás-tudatuk volt. Ugyanakkor épp ezzel az erős elhívás-tudattal rendelkező emberek voltak a legjobb példái is annak, hogy milyen veszélyeket hordoz magában, ha általában véve az életem maga válik azonossá „Isten elhívásával”. Talán így lehetne ezt világiasabban megfogalmazni: az önreflexió hiánya a veszély.

A másik véglet, ami engem jellemzett talán a legelejétől, az a hivatás-tudattól való félelem, ami egyben azt hiszem, a felelősségtől való félelem is, talán épp azért, mert nagyon is tudatában voltam annak, hogy a hivatástudatom formát-öltéséért engem terhel a felelősség és nem Istent. Talán nagyon is nagy felelősséget társítottam a hivatás-gyakorláshoz, mint ahogyan ez az életem egyéb területein is jellemző mintázat volt (vagy most is annak mondható), de ez a túlzott felelősségérzet részben megbénító, részben bizonytalansághoz vezet. Vajon ezt valóban azért teszem, mert ez a hivatásom, vagy csupán személyes ambíció vezérel? Vajon a személyes ambíció beletartozik-e a hivatásgyakorlásba, vagy minden személyes „bűn”, valami, ami beszennyezi a tisztán isteni eredetű „hívatást”?

A következő terület a szent és a profán teljesen téves szétválasztása, azaz, hogy olyannyira elterjedt az egész társadalomban, így a társadalom gyermekeiként közöttünk, lelkészek, egyháztagok között is, hogy a lelkész „Isten szolgája”, és őt „Isten hívta el” erre a szolgálatra, hogy ez szinte lehetetlenné teszi, hogy egyáltalán átgondolhassuk, hogy mit is jelent a lelkészi hivatás (vagy küldetés). Ehhez szorosan kapcsolódik az, hogy a „lelkészi szolgált” mint „Isten szolgálata” lényegében Isten szolgálatának a kisajátítását és exkluzivitását eredményezi, ami legalábbis biztosan nem protestáns gondolat, de ezen túl hatalmas hiányosságokat eredményez abban a tekintetben, hogy mi is akkor a „hivatása” vagy az „elhívás” annak, aki nem lelkész? Amennyire meghatározó a lelkészségről, mint Istentől kapott elhívásról gondolkodni, épp annyira hallgatunk arról, hogy mire hívja Isten az összes többi gyermekét? Talán pont azért hallgatunk, mert kiderülne, hogy Isten épp úgy hív el bármi másnak, mint lelkésznek? És hogy a személyes vagy egyéni felelősséggel megszenvednünk mindannyiunknak feladat?

Ha ennél még kevésbé szűk-látókörű akarok lenni, akkor még érdemes azt is idevennünk, hogy mind a Biblia, mind a keresztény gondolkodók úgy beszélnek „Isten elhívásáról”, vagy „rendelésének teljesüléséről”, mint amihez nem szükséges egy Istenhez kötött személyes, vagy tudatos hivatásértelmezés. Isten a világi hatalmasságokat, a vezetőket, sőt, népeket, de akár „rossz embereket” is felhasznál akarata teljesítéshez, így bár az adott személy tudtán kívül, de mégis betöltötte a hivatását. Máskor azt is láthatjuk, és erre bőven van példa, főleg az Ószövetségben, és az egyháztörténelemben, hogy hogyan lehet orbitálisan mellélőni a hivatás megvalósítását illetően, és bár Isten elhívásának akartunk engedelmeskedni, idővel (talán csak az utókor számára) nyilvánvalóvá váltak a nagyon is egyéni vagy személyes ambíciók.

Felelek a hivatásomért. Azért is, ha úgy érzem, nincs, azért is, ha megkérdőjelezhetetlen hittel hiszem, hogy van.