Szeretni a munkám?

Egy másik téma érik bennem már jó ideje, de előtte ma eszembe jutott még valami, ami megelőzi azt a témát. Eszembe jutott egy mondat, amit a gyakorlati teológiát tanító professzorom mondott már vagy 14 éve: szeretni kell az embereket. Nem annyira a tananyag, mint inkább az élettapasztalat az, ami sok más mondat mellett, amit magammal vittem a lelkészi munkámban – megfogalmazódott egy-egy ilyen mondatban. Valahogyan így is lehetne mondani: a jó lelkészi munka elengedhetetlen összetevője, hogy szeretni kell az embereket. Az ilyen mondatok, amennyit segítettek, épp annyi konfliktust is szültek bennem, és minden év, minden szakasz valami többet világított meg az értelmükből. Hogy mit is jelent a gyakorlatban, hogy „szeretni az embereket”. Konkrétan azokat, akik között lelkész vagyok. Egyáltalán mit jelent szeretni?

Szeretni az embereket kötelességből is lehet, de ez a szeretetnek egy olyan formája, amitől nem gyarapszom én sem és az emberek sem. Ez felemészt, felőröl, és közben elfojtom kötelességből, hogy sok szempontból egyáltalán nem szeretem az embereket. A konkrét embereket, akik között élek. Így szeretni olyan, mintha nem vennék levegőt, visszafojtanék valamit, magamban tartanám, és végül megfulladnék, vagy idővel kitörne belőlem. És jó, ha végül kitör, mert amit elfojtok, természetes. Azt hiszem, hogy a félreértelmezett kereszténység különösen fenyegeti a keresztény ideálok megtestesítőjét: a lelkészt. Ebben az értelemben a „szeretni” ezt jelenti, sokan ezt is várják tőlünk: minden szép, minden jó, ez pedig leginkább azt jelenti, hogy azok szerint, akik ezt várják, minden szép és jó. De ez nem egészséges formája a szeretetnek. Szeretni kell az embereket, de ha valóban szeretem az embereket, szeretem magam is, aki egy vagyok az emberek közül. A professzorom mondatának a megérésében akkor léptem nagyot, amikor megértettem, hogy ha úgy szeretem az embereket, hogy közben magamat nem szeretem, mert ahogyan „szeretek” nekem rossz, számomra szenvedés, leértékelődés, önmegvetés, szorongás és félelem, akkor egy embert mégsem szeretek: és ez az ember én vagyok.

A szeretetet kapcsolati viszonylatban lehet megérteni. Isten emberek iránti szeretete is kapcsolat. Az Atya és a Fiú közötti szeretet is kapcsolat. Egyetlen egészséges kapcsolatban sem szép és jó mindig és minden. Isten hozzánk való viszonyában egyenes, őszinte, míg a szeretetem, ami saját érzéseim, fájdalmaim, vagy csalódottságom, szükségleteim elfojtását jelenti, nem őszinte és nem egyenes. A szeretet kapcsolat. Amikor ezt egy nagyon fájdalmas és lassú folyamatban átgondoltam, lassan rádöbbentem, hogy a szeretet egy légkör, amit a szerető emberek megteremtenek azáltal, hogy szeretnek. És hogy nem lehet egyedül szeretni. A szeretet nem egyszemélyes. És ezzel együtt rájöttem, hogy ennek a mondatnak kellene lennie egy második felének is, amit a gyülekezetnek mondunk: szeretni kell a lelkészeket. Nem egy elvont, általános értelemben vett „tiszteletes urat” vagy „nagytiszteletű asszonyt”, hanem a konkrétat, az adottat. Megismerni és megérteni. Elfogadni az adottságait, korát, nemét, helyzetét, őt szeretni, és nem azt, akit szeretnénk helyette szeretni. Nem egy ideálist, hanem azt, aki ott van. Mert egyetlen lelkész sem tökéletes, hanem egy konkrét ember, személyiséggel, adottságokkal, ajándékokkal, egy helyzetben, ahol ő jött idegenből, mégis ő az, aki közösséget kellene szervezzen, vezessen. Aki lehet, hogy fiatal, mégis idősebbek között kellene bölcsebbnek lennie. Akinek tekintélye kellene legyen, mert ez a szerepéhez tartozik, de talán nem tudja, hogyan is jön létre a tekintély. Én azt hiszem, hogy a „jó lelkészt” mindig olyan gyülekezet, vagy közösség „neveli fel”, aki szereti a lelkészét.

Megértettem, hogy nem elég, hogy szeretem az embereket, ha az emberek nem szeretnek, vagy nem engem szeretnek, vagy szeretnének olyanná változtatni, amilyen szeretnék, hogy legyek. Hogy a szeretettség légkörében történik az emberek szeretete. Nem lehet mindenkit ugyanúgy szeretni, és lehet, hogy egy lelkész unszimpatikus, egy ember unszimpatikus, de a szeretet nem pusztán szimpátia kérdése, sokkal inkább empátiáé, és empatikus, együtt-érző lehetek azzal is, aki szimpatikus és azzal is, aki nem. Lehet, hogy nem értem, de megpróbálom beleérezni magam abba a helyzetbe, amiben van. Egy lelkészt el lehet üldözni azzal, hogy nem szeretik. Hogy ha nem érzi, hogy jó, hogy van, jó, hogy ott van. És azt láttam, hogy lelkészként igen kitartóan el tudjuk viselni, hogy nem szeretnek, hogy erőszakosan és önzően bánnak velünk, hogy nem érzik át a helyzetünket. Jól bírjuk a nem-szeretettséget. Mindezt én lelkészként a saját gyülekezetemben nem mondhatom el, de akkor mégis honnan tudja meg a presbitérium, a gyülekezet, hogy nem csak a lelkésznek kell „szeretnie az embereket”, de ez a gyülekezetre is vonatkozik?  Sokunk igen fiatalon jut egy gyülekezetbe lelkésznek, még magunknak is vezetésre lenne szükségünk. Hogyan lehet egy lelkészt a szeretettel segíteni a lelkészségben való felnövekedésben? Mit is jelent szeretni a lelkészünket? Azt hiszem, ezt nem én tudom átgondolni, de akkor ki és hogyan?

Ott tudom megélni az emberek iránti szeretetem, ahol szeretnek engem. Még a furaságaimmal is, és azzal is, hogy minden erősségnek ára van, és emiatt bizonyos területeken igen csak hagyok kívánnivalót magam után, de ez is a csomagomban van.