A minden és a semmi

Múlt hétvégén egy lelkészi munkával, hivatással kapcsolatos beszélgetésben hallottam egy elgondolkodtató meglátást. Amikor azt mondjuk, hogy senki sem, valakire gondolunk, hogy konkrétan ki is hiányzik nekünk. Senki sincs mellettem, miközben sokan mellettem vannak, én mégis azt mondom, mert így érzem: senki nincs mellettem. Ki az, aki mellettem kellene, legyen? Ki nincs mellettem, aki szeretném, vagy arra vágyom, hogy mellettem legyen? Lehetne ezt bonyolítani, hogy kinek a hiányát vetítem a „mindenkibe”, mit fájna kimondanom? Mi az, ami annyira fájdalmas lenne, ha azt mondanám, hogy mindenki mellettem van, kivéve egy valakit? Kinek a hiánya a „senki”?

De ezen a vonalon aztán tovább gondolkodtam a megnyilatkozásainkból ismerős kommunikációs sarkításokról. A kiégés felé haladó úton az egyik legszembetűnőbb tünet a kommunikációs sarkítás. Ez azt jelenti, hogy a konfliktusaimban egyre sarkítottabban fogalmazok, egyre gyakrabban használom a mindeni, senki, minden, semmi szavakat. Lényegében leszűkül a szemléletmódom egy fekete-fehér, vagy-vagy látásra, és ebből aztán egyenesen következnek az olyan megoldások, hogy ha elmennék, ha itt hagynám, akkor minden megoldódna. Máskor egyetlen emberre, vagy egy csoportra, olykor a gyülekezetre vetül a „probléma”, és bár nem mozdulok, belekövesedem abba a meggyőződésbe, hogy az adott személy, csoport, vagy a gyülekezet okozza a „problémát”. Természetesen ez egy védekezés, de ugyanakkor hozzájárul a „probléma” állandósulásához, vagy bebetonozódásához. Lelkésztársaimmal beszélgetve erre számos példát láttam, és azt is, hogy erre nekünk magunknak mennyire nincsen rálátásunk, és bár kívülről rálátva nyilvánvaló, mennyire rejtve maradhat előttünk mindez. A saját életemben én sem tudok rálátni erre, visszatükrözésre van szükség hozzá. Viszont nyitottság nélkül hiába jön a visszatükrözés. Míg tagadok, nem tudok szembenézni a valódi problémámmal. Hogy mi is az, ami hiányzik? Ki is az, aki hiányzik? Kire haragszom? Mi az, ami fáj nekem? Ez az, amikor visszahívom a kivetített tartalmat arról, amire vetítettem. Gyakori az is, hogy egy olyan mérgező légkör keletkezik egy lelkész és a gyülekezet kapcsolatában, amikor kölcsönösen „egymással” lesz problémája a lelkésznek és a gyülekezetnek.

A megoldás akkor kezdődik, amikor az egyik fél felelősséget vállal a saját problémájáért. Ez nem oldja meg más problémáját, de ez a lépés az első a saját problémám megértése, felismerése, és egyben megoldása felé is.

Mi az, amit átviszek egy másik terültre? Mi a bajom a „gyülekezettel”? Vagy miért éri meg nekem, hogy a „gyülekezetnek” baja van velem? Miről tereli el ez a dinamika a figyelmem, amivel így nem kell nyíltan foglalkoznom? Mit segít elfedni?

Amikor már csak senki, mindenki, mindig, soha van, ott már nem a valósság van, hanem torzítások. Engem senki sem ért meg, panaszolom egy megértő gyülekezeti tagnak, vagy barátnak, és már nem látom, hogy mekkora ellentmondás van aközött amit mondok és a helyzet között, amiben mondom. A törés, kilépés, elhagyás, válás egy ilyen folyamat egyik végső szakaszában következik be. Amikor már csak a „jó” és a „rossz” van. Legalábbis így érezhetjük, a valóságban ekkor már csak a rossz és a rossz között választunk, és a kettő közül az egyiket jónak látjuk.

Állj meg!

Egy kétszázzal száguldó járműből nehéz meglátni a környezetet, amin keresztül suhan, és a gázpedálon az te lábad van. Vedd le a lábad a gázról, taposs a fékbe. Állj meg. Nézz körbe. Nézz hátra, nézz előre. Gondold át. Mi mérgesedett el? Hol tört el valami? Kérj időt. Adj időt magadnak. Lépj ki a helyzetből. Szabj határokat. Amikor kimerülünk lelkészként, nem tudjuk azt a nagy energiát és figyelmet igénylő szerepet betölteni egy közösségben, amit a közösség ránk ruház, és miközben ugyanazt várják tőlünk, mi nem tudunk ennek az elvárásnak eleget tenni. Vegyél ki szabadságot. Lépj ki a helyzetből. Keress árnyalatokat. A mindig és a soha, a fekete és a fehér közötti átmenet ezer árnyalatát keresd. Segíts magadnak. Vigyázz magadra. Kérj segítséget. Ne félj. Ilyen szempontok segítenek.

Az elmérgesedett helyzetekben már a ti, te mindig marad, vagy a szembenállás és a méltatlanul elmérgesedő konfliktusok. Szállj ki a helyzetből. Ez segít rálátást találni önmagadra is. Vigyázz magadra, ha ezt más nem tudja megtenni, és lelkészként gyakran épp így vigyázunk másokra is, miközben magunkra vigyázunk.

Nem a mindig és a soha van. Nem a mindenki és a senki. Az élet van. Keress az emlékeiben jó időszakokat, keresd meg, miért is vagy ott, ahol, miért szeretted, most mi a baj? Adj időt. Fogadd el az időt. Szükség lesz rád tíz év múlva is. Becsüld magad. Becsüld az életed.