A kell és a van között

Gondolkodjunk tovább a hitelességen egy másik aspektusból.

Ha áttekintem a mögöttem lévő éveket a teológia kezdetétől mostanáig, ami immár 15 év, hosszú utat jártam be az önismeretben, a hitértelmezésben, istenképem formálódásában, és én magam is más lettem. Sok minden még előttem volt, ami már mögöttem van. Ideáljaim realizálódtak, elvárásaim találkoztak a valósággal. Fejlődtem. Szívesen eljátszom azt a játékot, hogy milyennek látna pl. a 15 évvel ezelőtti önmagam. Azt hiszem, nem értene, furcsán nézne rám. Biztosan sok minden „megbotránkoztatná”, és az is lehet, hogy megkérdőjelezné magában, hogy vajon én tényleg hiszek-e? Sok előítélet lenne benne velem, a lelkésszel szemben. Nehéz ezzel így szembenézni, hogy valaha sok mindenben úgy gondolkodtam, hogy azt ma merevnek vagy ítélkezőnek mondanám. És természetesen leegyszerűsítőnek.

Amióta lelkész vagyok, végig fontos témám volt, hogy mégis hogyan tudnék úgy jelen lenni az emberek életében (különösen a fiatalokéban), ahogyan arra valóban szükségük van. Így jutottam el a kérdésig, hogy hogyan is voltam én a saját „példaképeimmel”? Számomra meghatározó lelkészekkel, tanárokkal, vagy talán így még pontosabb, mert ez segít most: hogyan voltak ők velem. Elsőként arra jöttem rá, hogy nem kifejezetten velem voltak valahogyan. Nekik volt egy saját viszonyulásmódjuk, saját tudásuk, életük, amivel jelen voltak egy jól behatárolható keretben mások mellett az én életemben is. Inkább lehet azt mondani, hogy a jelenlétükkel hatottak rám, mint hogy ez kifejezetten rám irányult volna. Úgy hatottak, hogy hatásukat sok évvel később fedeztem fel magamon abban, amilyenné váltam. Ez az egyik fontos felismerés: nem rám irányult a figyelmük. Tették a dolgukat, és közben kaptam én is és mások is.

A másik, ami foglalkoztat, hogy fiatalon sokunkra jellemző egy olyan szemléletmód (másokra egész életükben), hogy azt szeretnénk hallani, ami megerősít abban, amit hiszünk. Szerintem ez abból az éretlen vágyból fakad, hogy a világ ne legyen ismeretlen, és ha valamit nem értek, az arra mutat rá, hogy itt valami ismeretlenség van, és ez félelmet ébreszt. Feltettem a kérdést magamnak, hogy mennyire alkalmazkodtak hozzám például a tanáraim abban, amit képviseltek. És arra jöttem rá, hogy semennyire. A tartalmat illetően nem. Abban alkalmazkodtak, hogy segítsenek megérteni, ha nem értem, amit képviselnek. Sokszor megbotránkoztató állásponton voltak, máskor olyan könyveket olvastam, amelyek kétségek között hagytak, illetve amelyeket szinte egyáltalán nem értettem. De ez hozzájárul ahhoz, hogy fejlődjek.

Amikor mostanában a lelkészi hivatásra gondolok, egyre nehezebben tudok hidat verni a kellene, és a van között. Már nem olyan fojtogató és kínzó érzés, mint pár éve, de már letagadhatatlan a távolság a „lelkész” és a „nem-lelkész” között. Olyan kérdések foglalkoztatnak, amelyek a legtöbb embert a templomban nem, és olyan témák, az élet olyan területei, amelyek távol esnek az egyháztól. Közben mégis, mint egy horgony, ami a part mellett tart, valami odakötöz egy olyan ponthoz, amit már távol-esőnek érzek önmagamtól.

Elgondolkodtam, hogy milyen lenne a hitem, milyen lennék, ha a munkám nem kötne a hit intézményes kereteihez. Nem lehet, hogy csak belső gátak nem engedik, hogy eloldozzam magam? Hogy pusztán a személyes megkötözöttségemről van szó? Mindig, amikor nagy változás következet be abban, ahogyan megnyilvánult az addigra már megváltozott tartalom, voltak kritikák, ellenvetések, máskor elutasítás. A kezdet mindig nyers volt, majd finomodott, úgy tűnt, ellaposodik, talán azok köre is változott, akik megszólítottnak érezték magukat a prédikációim, vagy az írásaim által. És évek múlva érett be valami, ami viszont sokak számára, és számomra is nagy áldás lett. Így volt ez az Újragondolóval is, aminek a gyökerei 2006-ba nyúltak vissza, és amiből ötlet 2010-re lett, és az a termés, ami sokak életét segítette, és amiből később az Élethinta is lett, 2013-2014-ben érkezett. Milyen messze esik ez a folyamat attól a szemlélettől, amiben lelkészként dolgozunk, ahol abban a kényszerben vagyunk, hogy ezt a hosszú folyamatot egyetlen prédikációban kellene kipréselni magunkból a hallgatónak. A türelem elengedhetetlen.

Jó lenne teljesen friss szemmel rálátást nyerni erre az egész mögöttem lévő 15 évre.