Aminek látnak

Hivatásszerep, ezt a címet akartam adni, de az úgy hangzott volna, mint egy szakkönyv alcíme, így emellett döntöttem. Persze, a hivatásszerep több mint aminek látnak minket, de jól kifejezi azt, amiről most írni fogok.

A kereszténységben a szerep – különösen a kortárs népszerű értelmezés szerint – valami elítélendő dolog, ami arra utal, amikor valaki nem hiteles, képmutató, szerepet játszik, és nem „önmaga”. Több szempontból is érdemes átgondolni ezeket a fenntartásokat, de az egyik kulcskérdés itt az, hogy honnan is tudjuk, hogy mi az az „önmaga”. A hitelesség fogalma, különösen a lelkészek viszonylatában egyre általánosabb elvárás, de a hitelesség értelmezése egy lehetetlen szerepet eredményez. Furcsa módon, miközben azt értjük hitelesség alatt, hogy „önmaga”, leggyakrabban egy lelkész akkor válik „nem hitelessé” az emberek számára, amikor önmaga. És könnyen megtörténik, hogy amit az emberek hitelességnek neveznek, az a lelkész számára iszonyú nagy erőfeszítést jelent, és mindeközben nem tud önmaga lenni. Az, amit az emberek többsége hitelességen ért, az inkább azt jelenti, hogy a lelkész jelenítse meg számomra az eszményi embert. Ez az eszményi ember ráadásul ez egyes emberek szerint más és más, de ezen senki nem gondolkodik el, és végül, ha lelkészként ezekre figyelünk, sok bába közt elveszett gyermekekké válunk. A „képmutatás” az, amikor a hivatásszerepem, ami a felém érkező szerepelvárásoknak történő megfelelésre épül, elnyomja az egyszerű, hétköznapi önmagam.

Gyakran szembesülök azzal, hogy sok embernek a lelkészekről olyan elképzelése van, mint a kisfiúknak a kislányokról, hogy természetesen a kislányok sosem szellentenek, és kakilni sem szoktak. Persze, valójában tudjuk, hogy igen, de mégis fenntartjuk ezt a hiedelmet. Hogy a lányok mások, és így a lelkészek is mások. Úgy tűnik, mintha a megbotránkozások abból fakadnának, hogy kiderül, hogy a lelkész is ember. Le lehet rázni ezeket a „lelkészképeket” magunkról, ugyanakkor nem bölcs dolog, mert a lelkészi szerep adott emberek között betöltött szerep, és a szerepelvárások részben a szerephez tartoznak. Olyan ez, mint az apa vagy anya szerepe a gyerekek életében, vagy később, a felnőtt gyermek szerepe a szülei életében. A szerepek arról szólnak, hogy valamilyen formában vagyunk valakinek valami. Formát öltünk. Számos konfliktus, vagy csalódottság jár együtt azzal, hogyha ennek a szerepnek a kialakulásában, vagy újratárgyalásában benne vagyunk teljes önmagunkkal. Fájdalmas lehet, vagy csalódást okozó, hogy valami nem tudok lenni valaki számára, de hiteles. Hiteles, mert valódi, míg a másik mondhatja ezt: azt hittem, hogy te majd… de bennedd is csalódnom kellett. Felnövekedésemben fontos szerepe volt a lelkészekben és tanárokban való csalódásaimnak.

A „hiteles” lelkész sok csalódást okozhat.

Ezek a kockázatok és mellékhatások.

Az életünk éppoly sokrétű, mint mindenki másé, de egy a nyilvánosság előtt megélt része is van, aminek ráadásul részét képezi a magánéletünkből is egy olyan nagy szelet, ami a legtöbb embernek a „semmi közöd hozzá” kategóriába tartozik. Nagyon nehéz emiatt határokat húzni, hogy hol van az a pont, amikor azt mondjuk, hogy bocsi, de ez magánügy. A hitelesség semmiképpen sem azt jelenti, hogy az égvilágon mindenhez szabadon hozzáférhet bárki az életemből. Mégis sok ember ezt a képzetet hordozza magában.

Az életem lehet nyitott könyv, de jogom van nekem megnyitnom, és jogom van bezárni is, és jogom van eldönteni, hogy mely lapjait tartom meg magamnak.

A szerep, amit betöltünk, egy közösségben önmagunk egy részét tartalmazza. A távolságtartás is lehet hiteles, és nem kevésbé helyén való, mint a nagyon nagy közvetlenség. És mindig lesznek emberek, akiknek túl távolságtartó vagyok, másoknak túl közvetlen, és lesznek, akik elfogadnak így, másokat meg egyáltalán nem érdekel az egész. A szerepem kialakításában aktívan részt vehetek.

Szerepelvárások mindig vannak. Egyszer egy hölgy nagyon őszintén mesélt egy beszélgetésben arról, hogy azt várta a lelkészétől, hogy a lelkész mindig ugrásra készen álljon, vegye fel a telefont bármikor, és engedjen be a lakásába bármikor, és azt követően jött rá, hogy ez mennyire ésszerűtlen elvárás, hogy egy lelkész a határt húzott neki, szembesítve így elvárása ésszerűtlenségével. Ilyenkor valaki lehet sértődött, vagy dühös, de én is azt tapasztaltam, hogy mégis ilyenkor van esély arra, hogy az emberek realizálják a szerepelvárásaikat.