Az ideális lelkész

Pár bejegyzéssel korábban írtam az ideális hallgatóról, vagy mondhatnánk, hogy az képzelt hallgatóról. Most néhány gondolat erejéig a képzelt, vagy ideális lelkészről írok.

Mielőtt belevágnánk, beszéljünk a projekcióról. A projekció kivetítést jelent, és amikor valamit idealizálunk (felértékelünk), vagy valamit démonizálunk (leértékelünk), az jórészt a kivetítéseinkről szól. Ezt lelkészként is tehetjük, de tapasztalhatjuk az emberek részéről is. Nincs „az ideális lelkész”, csupán ideáljaink vannak, amelyek különbözőek lehetnek. Az egész nagyon hasonlóan működig a „tökéletesen hozzám illő társ”, vagy a „nagy ő” működéséhez. Munkánk során számos olyan konfliktusban találhatjuk magunkat, ami abból fakad, hogy valakinek az ideálja szerint nem vagyunk ideálisak. Talán annyi „csalódást”, mint amennyit lelkészként átélünk, kevesen élnek át. „Csalódtam benne”, mondják. Amikor fiatal voltam, én is csalódtam olyan lelkészekben, akikre felnéztem. Természetesen akkor nem gondoltam, hogy az elképzeléseimben csalódtam, és arra is később ébredtem rá (jóval később), hogy ezek a csalódások milyen fontos szerepet töltöttek be a lelki fejlődésemben. A csalódásnak azon az oldalán lenni, ahol bennünk csalódnak, nagyon fájdalmas érzés lehet. Úgy érezzük, mi okoztunk csalódást, pedig a csalódásaink a sajátjaink, és nagyon fontos szerepet töltenek be az érlelődésünkben. Amikor csalódunk valakiben, akire felnéztünk, róla alkotott elképzeléseinkben csalódunk. Elvárásainkban, hozzá fűződő reményeinkben, és persze, úgy érezzük, a csalódottságot „ő okozza”, de valójában a csalódottságnak ez a formája saját ideálunkban való csalódásunkról szól.

Különösen fiatal korában van ennek az ideálnak fontos szerepe, mert fiatalon úgy fejlődünk, hogy olyan embereket követünk, akikre felnézünk, és ezeket az embereket általában idealizáljuk is. Ezt tesszük egyébként szüleinkkel is, és a bennük való csalódásunk is ugyanolyan fontos a felnőtté-válásunkban. Az a tapasztalatom, hogy gyülekezeteinkben még idős korában is egy ideális lelkészt keresnek sokan. Valakit, akire felnézhetnek, akit követhetnek, és persze, akiben csalódhatnak. Egy-egy ilyen nagy csalódás olyan érzés lelkészként, hogy legszívesebben letennénk a palástunkat, és feladnánk a hivatásunkat. Megvisel, pedig hozzá tartozik a lelki vezetéshez ennek a csalódásnak az elviselése.

Az ideáljaink fontosak, de ugyanolyan fontos, hogy ezekben az ideálokban csalódjunk.  De „eszmékben” nem lehet csalódni, csak személyekben, ezért valakiben csalódunk. Az Istenben való csalódásunknak is valahol itt kereshető a gyökere, és ez egy olyan élmény az Istennel való kapcsolatunkban, ami alapvetően határozhatja meg a hitünk, és a vele való kapcsolatunk fejlődését, felnövekedését. Sokunk azonban vagy egész életében megpróbálja fenntartani az ideáljait, újabb és újabb ideális lelkész után kutatva, vagy a csalódást követően elfordul a hittől, Istentől és az egyháztól is. Félben marad egy út, aminek a legfontosabb része szerintem a csalódás után következik, és egyben ez az egyik legnehezebb szakasz is. Lehet, hogy idáig el tudunk valakit vezetni, de itt valójában mind nekem, mind a másiknak egy-egy lelki vezetőre van szüksége. Fel vagyunk mi erre készülve?

A „csalódtam a lelkészemben” nagyon hasonlít a „csalódtam az apámban” mondathoz tartalmát tekintve, és amikor bennünk csalódnak, akkor mi önmagunkban csalódunk, mintha azt mondanánk, hogy „jobb szerettem volna lenni az apámnál, de én is csalódást okoztam”.