Emberészek

A lelkész a lélekkel, vagy a lelkekkel foglalkozik – mondják, mondjuk mi is. A lelkész lelki ember. Ha bátrabban belemerülünk ebbe a kérdésbe, rádöbbenhetünk, hogy mégis mi mindent értenek az emberek lélekkel való foglalkozás, illetve lelkiség alatt. Talán egy nagyon elnagyolt definícióban azt lehetne mondani, hogy a lelkész az, aki az én lelkemmel foglalkozik. A „lelkem” pedig leginkább azt jelenti, hogy az érzéseimmel. Másoknak magával az élettel. A lelkész az, aki felelős az életemért. Persze, mellékállása a helyi gyülekezet mindenféle működéssel együtt járó ügyes-bajos dolgainak az intézése is. És ne hagyjuk ki, hogy Istenről beszéljen nekünk a templomban, legyen ott mindenhol, ahol épp szükség van rá. De mit is jelent lelkésznek lenni? Mi is a lélek? „Lelkész” a fenti értelemben mindenki, aki emberekkel foglalkozik. Van ennek egy gyűjtő neve, amit segítő foglalkozásúnak nevezünk. Többek között ide tartozik a szociális munkás, a pedagógus, a pszichológus, illetve az orvos is. Az a foglalkozásunk, hogy embereknek segítünk. Ennek megfelelően nagyon hasonló problémákkal küszködünk. Lefordíthatjuk ezt úgy, hogy emberészséggel foglalatoskodunk. A méhész méhekkel foglalkozik. A vadász vadakkal, a halász halakkal, az emberész emberekkel. A lelkész is emberész, a hozzá hasonló más testvérfoglalkozásokkal egyetemben. A „lélek” nagyon szép, de megragadhatatlan fogalom. Lehet, hogy könnyebben megragadható a munkánk tágabb értelemben, ha azt mondjuk, hogy a munkánk az ember. Persze, aztán egy sor más definíció is van, amit mi is használunk önmagunk meghatározására, illetve mások is alkalmaznak ránk. Ilyen, hogy a lelkész Isten szolgája. Máskor (vagy ezzel egy időben) az emberek szolgája. Gyakran végül a gyakorlatban a lelkész mindenki mindene, és végül senki senkije sem.

Míg nem kezdtem lelkészként dolgozni, én sem tudtam, hogy „a lelkész” nem az, amit én gondolok, vagy elvárok, vagy aminek látom őt. Hogy körülbelül annyit látunk egy lelkészből, mint amennyit egy gyerek lát a szüleiből, akinek a szülő „anya” meg „apa”. Egyetlen relációban létezik a gyerek számára. Sok szempontból hasonlít a szülői szerep a segítő foglalkozásúak az emberek életében betöltött szerepére. Van az orvos, a tanár, a pszichológus (bár őt kevesebben ismerik), mindannyian „egy valami” vagyunk az emberek számára. Ezt szakszóval tárgynak (tárgyiasulásnak) nevezzük, lényegében az vagyunk, amit adunk, és nem a személyiségünk (még akkor is, amikor „személyeset” adunk). Nagy veszélye minden emberészkedésnek, hogy vagy sosem alakul ki, vagy idővel elvész a hivatásszerep mögül a személyiség.

Feltettem egy kérdést még múlt tavasszal, hogy ki vigyáz a lelkész lelkére. Nem lepett meg, hogy lelkészek osztották, kedvelték a felvetést. És érkeztek a cinikus válaszok is: például Isten. Igen, a lelkész lelkére gyakran csak a Jó Isten vigyáz, és miközben ő mindenki más lelkére próbál vigyázni, neki csak a Jó Isten marad. Pedig a Jó Istenen kívül mindenki másnak szüksége van még valakire, adott esetben egy lelkészre. Legalábbis azoknak, akik igénybe veszik egy lelkész szolgálatát. Kinek számít a lelkész betöltött szerepe mögött meghúzódó, gyakran igen sanyarú gyerekkorból jövő ember?

A dolog még ennél is árnyaltabb, mert a lelkész munkája révén betöltött szerepe valójában igen csekély mértékben engedi, hogy kilépjen ebből a szerepből, és a gyülekezet tagjai barátai vagy lelkigondozói legyenek, mert igen könnyen az a helyzet állhat elő, ami az egyéni életkrízisbe került szülő esetében, akinek a lánya vagy a fia válik az anyjává, vagy az apjává. Elmosódnak a határok, összekeverednek a szerepek. A lelkészek valóban legjobb képességeik szerint törekszenek szolgálni, de ez mégis csak a munkájuk. A lelkész magánember is. És életének magánemberi része jó, ha védett térben van. De mégis ki törődik a lelkésszel, mint aki maga is egy ember? Istenen kívül, aki mindannyiunkkal tűrődik! Adódik a megoldás, hogy a felesége, de itt egy másik problémába ütközünk, mert ebben az esetben meg a munkából fakadó problémák árasztanak el egy olyan kapcsolatot, amely külön figyelmet igényelne, és azt, hogy ott férj és feleség lehessünk.

Felvetések, amelyekre keressük a megoldásokat. Elhasználni, majd amikor elhasználódott, újabb még nem elhasznált lelkészt keresni is lehet, de talán emberségesebb elkezdeni egy olyan szemléletmód kialakításán dolgoznunk, ami figyelembe veszi, hogy az emberekkel foglalkozó ember is épp olyan ember, mint azok, akikkel foglalkozik.