Munkaszolgálat

Beszéljünk a szabadnapról.

Öt éve lelkész voltam már, amikor egy olyan környezetben kezdtem dolgozni, ahol szervezettebb volt a munkahét, és a munkaszervezés részét képezte a rendszeres szabadnap. Furcsa módon a rendszeres szabadnap beiktatása kezdett el ráébreszteni egy fontos, és addig észrevétlen maradt problémámra. A fejemmel tudtam, hogy ez normális, mégis bűntudatom volt, hogy miközben lelkésztársaim dolgoznak, én épp „nem csinálok semmit”. Persze, a semmi igen érdekes szó, akár mi használjuk, akár a gyülekezetünk tagjai vádolnak semmit-csinálással. Egyszer majd a semmi teológiájáról is el fogok gondolkodni, de most maradjunk a munka kérdésénél. Tudatosan, lényegében rákényszerítve magam, kivettem a szabadnapomat. Lassan ráébredtem, hogy nekem lelkiismereti problémát okoz a szabadnapom. Tovább gondolkodtam, majd rájöttem, hogy nem csak a szabadnapom, de az is, hogy lényegében, amikor mások a munkahelyükön dolgoznak, én lehet, hogy akkor pihenhetnék, ha ezt meg tudnám engedni magamnak. Majd lassan kezdtem rájönni, hogy az a szempont, amivel én a lelkészi munkát nézem, alkalmatlan a lelkészi munka helyes értelmezésére.

Két vetületét fedeztem fel ennek a témának akkor.

Az egyik gyakorlati jellegű, és persze, van egy elgondolás is mögötte, de elsődlegesen gyakorlati. Amikor a lelkészi munkát például a gyári munka, a szalagmunka, vagy a kétkezi munka, vagy olyan munka mértékével mérjük, ahol bemész egy munkahelyre, és ott „dolgozol”, az történik, hogy szükségszerűen túlvállalttá tesszük magunkat. Ugyanis a lelkészi munkából nem lehet „hazamenni”. A lelkész munkával kapcsolatos problémája teljesen más még akkor is, amikor „hazaviszi a munkát”, mert valójában nem az a kérdés, hogy hogyan ne vigyem haza a munkát (mint általában másoknál), hanem hogy hogyan legyen egy otthonom, ami a munkahelyem kellős közepén van. Apám dolgozott életében többször őrként, és ilyenkor az volt a munkája, hogy a munkahelyén is aludt. Rájöttem, hogy gyakran ilyen a lelkész munkája is. Mi nem „hazavisszük a munkát”, hanem a munkánkban lakunk. A másik ebből fakadó probléma, hogy nekünk nem az a kérdésünk, hogy hogyan tartsuk távol a munkahelyi problémáinkat a magánéletünktől, hanem az, hogy egyáltalán hogyan legyen magánéletünk? Írtam már erről: a gyülekezetek tagjai számára az egyházban való részvétel szabadidős foglalkozásnak számít, mert a „munkaidejükön kívül” van, ebből következően az emberek hajlamosak azt gondolni, hogy a lelkész számára is „kikapcsolódás” a munkája. Persze, ez nem így van. A határok kérdése megjelenik a magánéleti kérdések, és a munkánkban megjelenő lelki témákat illetően is. Megtehetem, hogy magamból megtartok valamit magam számára? Hogy mondhatom azt, hogy ez magánügy? Ez magánéleti dolog? Jó dolog a transzparencia, de mégis csak valahol van egy egészséges határ, amikor azt mondjuk, hogy bocs, de én is egy ember vagyok. Pontosan annyira, mint mások. Hogyan is hozzuk létre a magánéletünket, ha egyszer valójában a munkahelyünkön lakunk? Nem tudunk hazamenni, így ebben az értelemben nem is tudjuk „hazavinni” a munkánkat. Hol is van a „haza”? Sokunk valóban „haza” megy a szülőkhöz, vagy a testvérekhez, hogy egy kicsit pihenni is tudjunk.

Azt hiszem, hogy érdemes megfordulni a lovon, és nem azt kérdezni, hogy hogyan szervezzük meg a munkánkat, hanem azt, hogy mi fán terem tulajdonképpen a magánélet?

A másik terület ide kapcsolódik, de ez alapvetően elméleti, vagy teológiai kérdés, de persze, gyakorlati jellege is van jócskán.

A kérdés ez: a munka=szolgálat? Nagyon sokunk, meg merem kockáztatni, hogy egy teljes lelkészgeneráció ebben a szemléletmódban nőtt fel. A szolgálat azt jelenti, hogy éjjel-nappal dolgozom. Lehetséges, hogy egy élet is kevés lesz arra, hogy ezt a témát átgondoljuk, de érdemes erre figyelmet szentelni, mert ezen nem kevés múlik. A lelkész munkája munka-e? A munka szolgálat-e? Tudom, ez újabb problémákat vet fel, például azt, hogy amikor azt mondjuk az egyház tagjainak, akiknek munkahelyük van, hogy „szolgáljanak az Úrnak”, akkor igazunk van-e, hogy csak az egyházban végzett szolgálatot tekintjük szolgálatnak? Ugyanúgy munka-e a mi munkánk, mint mások munkája? Ugyanúgy szolgálat-e mások munkája, mint a miénk?

Miért fontos ez? Térjünk vissza a szabadnaphoz. Mit csinálok, amikor nem dolgozom? Ha a szolgálat=munka, akkor találok egy másik módot arra, hogy valahogyan mégis dolgozzak, mert a szolgálatból valóban nem lehet szabadságra menni. De mi is a szolgálat? Szolgálat az is, amikor a családommal vagyok? Szolgálat, amikor önmagammal vagyok? Belefér-e az életembe, hogy nekem szolgáljanak? Nevezhetnénk Péter-szindrómának is, hogy az én lábam nem mosod meg, Uram. Lehet olyan, hogy a lelkészi feladataim egy adott gyülekezetben való ellátása a szolgálat egy szűk szelete csupán? Lehet nemet mondani egy szolgálatra? Mi történik, ha bűntudatkeltő üzeneteket kapunk, ha elutasítunk egy szolgálat-meghívást, vagy esetleg nemet mondunk valaki kérésére? Lehet, hogy sértődés, lehet, hogy méltatlankodás.

Én azt hiszem, hogy az élet a szolgálat, és az élet nem a munka. Ha példával szeretnénk elől járni, azt hiszem, egyik legfontosabb témánk lehet, hogy hogyan is lehet a helyére tenni a munkát az életünkben, és egyben így segíteni a gyülekezetek tagjait is abban, hogy a saját más jellegű munkájuk az életük egy fontos, de csupán egy jól behatárolható területe legyen.