Viszonyulásmód

Idiótákkal vagyok körbevéve. Ez a mondat ritkán hangzik el nyilvánosan egy lelkész szájából, és gyakran egyáltalán, pedig bőven lehet olyan helyzet, amikor ez az érzésünk. Mintha mindenkinek mindent mondani kellene, még a leghétköznapibb dolgokat is. Az idióta bántó, degradáló és nem is fejezi ki jól, hogy mi is ebben az esetben a probléma. Mondhatnánk azt, hogy: azt akartad mondani, hogy úgy érzed, rajtad kívül senki nem használja a fejét? Hogy mindent neked kell tudnod? Mindenről neked kell döntened? Hogy azok, akikkel egy gyülekezetben dolgoztok, nem önállóak? Ha ezt értjük „idióta” alatt, akkor mindjárt árnyaltabbá válik a kép. Mellesleg, mielőtt valaki megbotránkozna, Pál apostol önmagát idiótának nevezi, amikor azt mondja, hogy végül neki is megjelent Jézus. Ezt „torzszülöttnek” fordítják, de valójában valami olyasmiről van szó, mint a túlhordott gyereknél. (Zárójelben, mint a túlgondoskodott gyereknél, akit nem korának megfelelő nevelésben részesítettek, megcsinálták helyette, amit már magának kellett volna tudnia.) Valaki, aki késve érkezik. Későn érő? Vagy, mint aki utolsónak ébred rá valamire, miközben mindenki másnak leesett, hogy miről van szó. Akinek el kell magyarázni a poént, mert nem érti. Így már érthetőbb, hogy mit is értünk idióta alatt. Aki nem érti a viccet sem, aki nem érti a lényeget, nem esik le neki, és megkésve nevet, és lehet, hogy még akkor sem érti. Valóban dühítő, és egyben igen fárasztó is ilyen emberekkel dolgozni.

Megpróbálom ezt a viszonyulásmód szempontjából megközelíteni. Kapcsolatokban, azaz viszonyulásokban szocializálódunk. A szocializálódás azt jelenti, hogy megtanuljuk, hogyan éljünk a társadalomban. Hogyan éljünk emberek között. Az elsődleges szocializációs környezet a család, de ide vehetjük a bölcsit, ovit, iskolát, egyetemet, a munkahelyet, de még a gyülekezetet is. Itt tanuljuk meg a társadalmi szerepeket, és egyébként az identitásunk is itt fejlődik. Az, hogy valaki „tehetetlen” az egy tanult dolog. És mindig volt valaki mellette, aki nagyon is tevékeny volt. Egy túlgondoskodó szülő, de bátran lehet beszélni a túlóvó, gyámkodó társadalomról, és az egyházról is ebben az értelemben. Sokévnyi szocializálás eredménye, hogy valaki nem érti a poént. És ez változhat, de én azt hiszem, hogy lelkészként hatékonyabb segítség, ha a saját viszonyulásmódomat megértem. Éspedig felteszem magamnak ezt a kérdést: miért van nekem ez a problémám? Mit csinálok, milyen vagyok én, hogy mindig (valójában biztosan nem mindig, csak ami zavar, arra jobban figyelünk), szóval mindig ilyen emberek vesznek körül? Mi van az én viszonyulásmódomban, ami ezt elősegíti? Mennyire vagyok atyáskodó, anyáskodó? Mi történik, ha valaki ugyan egyénileg, önállóan cselekedett, de hibázott? Hibázhat-e, aki tanul valamit? Ha valaki önállóan cselekszik, ez féltékenységet, vagy pozícióféltést vált-e ki belőlem? Mi a hasznom nekem abból, hogy „idiótákkal vagyok körülvéve”? Lehetséges, hogy bizonyos értelemben, vagy más viszonyulásokban én vagyok „idióta”, akinek mindent mondani kell?

Hallottam egy nagyon kifejező szót: elanyátlanodik. Olykor mindannyian anyáskodunk/atyáskodunk, akár lelkészek vagyunk, akár a gyülekezet tagjai. És mindkettő iszonyú idegesítő is tud lenni. És megesik, hogy elanyátlanodunk, vagy nem tudom, van-e ilyen szó, de most megalkotom: elapátlanodunk, és ilyenkor épp arra van szükségünk, hogy valaki egy kicsit anyánk helyett anyánk, apánk helyett apánk legyen. Igen ám, de az anyáskodás és az atyáskodás nem egy érett apaság, vagy anyaság, hanem sokkal inkább hasonlít arra, amikor a gyerekek eljátsszák, hogy ők most anyu meg apu. Szerepjáték. Mondhatnám, hogy játszma. Nem nagy ördöngösség. A felelősségvállalásról szól. Hogy egy kicsit bele tudok állni abba a szerepbe, hogy apád helyett apád, anyád helyett anyád legyek. Utána pedig ki is állok belőle, mert mindkettőnknek így a jó. Ez az érett módja az „anyaságnak”, vagy „apaságnak”, ezek inkább attitűdök. Az éretlen anyáskodás, vagy apáskodás viszont egyfajta hatalmaskodás, ami valójában azt is gyerekszerepben tartja (mert szerepjáték, és nem a személyiség egy része), aki anyáskodik/apáskodik, és azt is, akin ezt teszik.

Ha lelkészként ez a problémám, nem kizárt, hogy ha elkezdem ezt megoldani, egy ideig olyan érzésem lesz, mint azoknak a szülőknek, akiknek kirepültek a gyerekeik a fészekből. Ezt üres fészek szindrómának hívják.

A viszonyulásmódunk megváltoztatható, sőt, többféle viszonyulásmódot használhatunk. Amikor változtatunk, a rendszer is változik. A saját viszonyulásmódunkért mi felelünk.